Augusztus 20-ai tüzijáték egy 3 évessel

Augusztus 20-a volt, Szent István ünnepe, és mi, a hároméves fiúnkkal, Gergővel a karunkban, elindultunk a Duna-part felé, hogy megnézzük a tüzijátékot. A város akkor is izzott a fényektől és a hangoktól, de este, amikor a folyó tükrében felgyúltak az első fénysugarak, úgy éreztük, hogy minden zaj, tömeg és forgatag kiszűrődik, és csak a közös öröm marad.

Kora este már a szívem is dobogott a várakozástól, miközben a plédjeinket—egy kék-fehér csíkosat és egy pirosat—kiteregettük a fűre. A táskában ott lapult a Gergő kedvenc nasija, néhány ropogós keksz egy kulacs vízzel; mindenre készen álltunk, hogy a Gergőt ébren tartsuk és ne legyen éhes vagy fáradt a hosszú várakozás közben. A környék tele volt családokkall, fiatalokkal, idősebbekkel, a levegőben pedig ott lógott a nyár íze, friss szellő hozta a víz illatát a folyópart felől. Megérkeztünk jóval az előadás kezdete előtt, hogy legyen helyünk, és legyen időre minden: a leültetésre, a fényképezőgép be-kikapcsolására, és még egy kis odafigyelésre a három évesemre.

Gergő eleinte csak roppant kíváncsi volt, sok ember, a hangzavar vett minket körül idővel. Megfogtam a kezét, és elmagyaráztam neki, hogy majd csak az égbolton lesznek a durranások és a fények, és hogy nekünk végig a együtt kell maradnunk a sötétben. Természetesen a kicsi feje tele volt kérdésekkel: “Apa, ezek miért villognak így? Olyan hangos, anyu!” Próbáltam nyugodt hangon válaszolni, miközben a kis ujjaival mutogatott: kék, arany, piros—a tüzek tánca a sötétben.

Az első robbanás után Gergő egy pillanatra összeszorította a szemét, és odahúzott magához a vállamra egy kicsit. Megbeszélgettük: “Minden rendben, kicsi kincsem, ez csak a fény, a hang csak egy kis csattanó a nagy mesében.” Gyorsan megoldottam: lehalkítottam a hangomat, megfogtam a kezét, és sétáltunk egy kicsit tovább a fűben, amíg a pici fejében meg nem állt a zaj és a fény kavalkádja. Végül megértette, hogy a durranások és a fényszórók valójában a történet részei, a show részei, amelyeket nyugodt figyelemmel könnyebb befogadni.

A tüzijáték kezdete egy olyan pillanat volt, amit talán csak a gyerekeknek és a gyerekkel lehet megérteni, és ismét gyermeki lényünkkel rácsodálkozni: egyszerre fényesen gyönyörű és intim. A csillogó kalászok csíkot húztak az égen, majd az a kék ég alján a sárga, zöld, vörös és fehér fények egymás után jöttek. Gergő először csak a színes pálcikákat figyelte, aztán egyre bátrabban a fénysugarak táncát követte. Szó szerint a száját is kinyitotta, miközben a tekintete és kis ujja is a fényre vándorolt: “Nézd, apa! Olyan, mint a csillagok a földön.” Megéreztem, hogy mindez a közös élmény része lehet, egy olyan emlék, amit együtt kovácsolunk.

A hangoktól sem lett katasztrófa a kicsi számára. Először persze a legnagyobb durranásoknál összeszorult a vállunkon a karja, majd egy kicsit később már nevetett és legszívesebben kiabálta volna a maga kis szójárását: “Még! Még!” Meglepetésemre a gyengébb, pattanás-szerű hangokat is úgy kezelte, mint a játék részeit: egy-egy kis erősítésű pop, egy csattanás—mind csak megkötője a látványos történetnek. Ekkor már tudtam, hogy a fülvédő, amit hoztunk, jó döntés volt: egy-egy hatalmas hangnál elcsuklott a hangja, és csak a megrendülést érezte, de azután újra figyelt, és visszatért a látványhoz.

A show végére a sátrakból és a füzek közül a csodálat ereje tovasuhant: a távcsövek és a szemüvegek mögött a nézők arcán mosoly, a folyó tükrében az ég és a föld közötti szoros kapcsolódás. Gergő a kezemre dőlt, a fejét a vállamba fúrta, miközben a látvány még utóhatásként visszhangzott bennünk. A hosszú nap végére jót aludt: a fáradtság a szemében, a mosoly a szájában.

Hazafelé már a csillagok is türelmesebbek voltak: a város utcáin végigsétáltunk, miközben a bal oldalunkon a folyó halkan zajlott. Begin of a new memory, valahogy így éreztem: augusztus 20-a egy olyan este volt, amely összeköti a közösséget, a családot és a felelős felnőtteket a gyerekekkel, akiknek a világ még hatalmas és ismeretlen is egyben. Olyan élmény ez, ami örökre megmarad egy hároméves fejében: a fények, a hangok, a közösen megélt esszenciája, a közös hallgatás és a közös örömkifejezés..

Tudom, hogy ezt a napot meg kell őriznünk: egy közös, meghitt, színes emlék, amely örökre összeköt minket. Augusztus 20-a, a tüzijáték, és a hároméves szemével látott csoda.